27.1. MEĐUNARODNI DAN SJEĆANJA NA ŽRTVE HOLOKAUSTA / A HOLOKAUSZT NEMZETKÖZI EMLÉKNAP

Do posljednjeg Židova: osamdeset godina od početka masovnog uništenja

David Sierakowiak opisuje dan kad su njemačke trupe stigle u Lodz:

8. 9. 1939.

Lodz je okupiran!

Početak dana je bio miran, suviše miran. Popodne sam sjedio u parku i crtao skicu svoje prijateljice, kadli začuh zastrašujuću vijest: Lodz je kapitulirao! Njemačke patrole na Piotrovskoj ulici!

Strah, iznenađenost (……….) 

Svi razgovori su prestali, ulice opustjele, lica i srca utučena, hladna strogost i neprijateljstvo.

Na samom kraju svog dnevnika, tri dana do deportacije, Eva Heyman piše:

30. 5. 1944.
(…) dragi dnevniče, ne želim umrijeti; želim živjeti, pa makar bila jedina kojoj je dopušteno ostati.

Čekat ću kraj rata u nekom podrumu ili krovu ili nekoj tajnoj pukotini. (…) tako dugo dok me nisu ubili,samo da me puste živjeti (…)

Ne mogu više pisati, dragi dnevniče, suze se kotrljaju niz moje obraze, žurim k Mariški…”

(kraj dnevnika)

Egy perc múlva az ablaknál levők jelentették, s magam is észlelhettem a fény futó változásán, hogy valami kapuforma boltív alatt siklottunk keresztül. Újabb perc múlva a vonat megállt, s akkor meg roppant izgatottan azt tudatták, hogy állomást, katonákat, embereket látnak. Sokan máris szedelőzködni, gombolkozni, némelyek, kivált a nők közül, hevenyészve tisztálkodni, szépítkezni, fésülködni kezdtek. Kintről viszont közelgő koppanásokat, ajtók zörgését, vonatból kitóduló utasok egybekeveredő zsivaját hallottam, s most már be kellett látnom, semmi kétség, célnál vagyunk, csakugyan. Örültem, igen természetesen, de éreztem, másképp, mint ahogy mondjuk tegnap vagy még inkább tegnapelőtt örültem volna. Aztán szerszám csattant a mi kocsink ajtaján is, majd valaki, vagy valakik inkább, félregördítették a nehéz ajtót.
Először a hangjukat hallottam meg. Németül vagy valami ahhoz igen hasonló nyelven beszéltek, úgy hangzott, mind egyszerre. Amennyire kivehettem, azt kívánták, szálljunk le. Ehelyett azonban, úgy tetszett, ők nyomakodtak fel közibénk; egyelőre még semmit se láttam. De máris híre járt, a bőröndök, csomagok itt maradnak. Később – magyarázták, fordították s adták körülöttem szájról szájra – mindenki visszakapja, magától értetődően, a tulajdonát, előbb azonban a tárgyakra fertőtlenítés, miránk viszont fürdő vár: csakugyan, itt is az ideje, magam is azt találtam. Akkor értek aztán közelebb hozzám a nyüzsgésben, s pillantottam meg végre én is az itteni embereket. Igen meglepődtem, hisz végtére most először láttam életemben – ily közelségből legalábbis – valódi fegyenceket, a gonosztevők csíkos gúnyájában, kopaszra nyírt fejével, kerek sapkájában.

Kertész Imre: Sorstalanság, regény, Digitális Irodalmi Akadémia, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2011https://reader.dia.hu/document/Kertesz_Imre-Sorstalansag-742

Édesanyám nagybácsija, Moti, és felesége, Havah Bialystokban éltek ée egy virágzó teytilgyárat vezettek. Lengyelország 1939-es megszállást követően mindenüket elveszítették, majd végül 1943 májusában Treblinkába deportálták őket. Mindkettejüket a gázkamrában gyilkolták meg.

izvor: Yad Vashem

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.